2010. július 31., szombat

Vége a katalán bikaviadaloknak!


Végre végérvényesen is betiltották a bikaviadalokat Katalóniában, ami az ország szárazföldi részének első régiója, ahol a régóta vitatott, ősi hagyományt 2012 január elsejei hatállyal eltörölték. A Kanári-szigeteken már 1991 óta nem engedélyezik bikaviadalok rendezését. Éljenzés fogadta a 135 tagú barcelonai törvényhozásban, amikor a házelnök bejelentette a szerdai szavazás eredményét: a törvényt elfogadták, mert 68 képviselő a tilalom mellett voksolt, 55 ellenezte és kilencen tartózkodtak.

KAtalóniában eddig is kevés bikaviadalt tartottak. Rendszeresen csak Barcelona egyetlen arénájában, a La Monumentalban rendeztek "corridákat". Más városokban, Geronában, Figuerasban vagy Lloret de Marban évekkel ezelőtt lebontották az arénákat, mert a szórakozásnak ez a fajtája nem vonzott elég nézőt. A tilalom ennek ellenére erős jelzés az ország többi részének is. A látványosság katalán hívei, akik az állatok jogainál előbbre valónak tartják a kulturális hagyomány ezen "oszlopának" megőrzését, vereségük után most a madridi alkotmánybírósághoz akarnak fordulni.

A katalán törvényhozás a Prou! (Elég!) környezetvédelmi mozgalom indítványára tűzte napirendre a kérdést. A mozgalom tavaly év végén 180 ezer aláírást gyűjtött össze a bikaviadalok beszüntetését követelő népi kezdeményezésével, amelyhez később Brigitte Bardot francia színésznő, a dalai láma és Antoni Tapies katalán festő is csatlakozott. A hosszadalmas, szenvedélyektől sem mentes parlamenti vitában a Prou szóvivője, Anna Mulá a szavazás előtt felszólította a képviselőket, hogy küldjék "az irgalom és a haladás üzenetét az emberiségnek". A "barbár" bikaviadalok az állatoknak nem jelentenek mást, csak kínzást és fájdalmat - érvelt. (MTI)

2010. július 11., vasárnap

Független Katalónia?





A történet hosszú. A végkövetkeztetés egyszerű. Hogy azonosulni tudjunk a katalán függetlenedési törekvésekkel, amikor éppen eddigi jogaiktól próbálják ismét megfosztani őket, vissza kell menni az időben. Ugyanakkor meg kell azt is érteni, hogy a jelenben élő katalánok számára (legalábbis amit én hallok és tapasztalok a mindennapok során) egy a lényeg: ők már pedig nem spanyolok és nem hajlandóak tovább pénzt a madridi közös kasszába. Persze, hogy ez a vita is a pénz körül forog, mindenki szeretne jobban élni, szeretnének több kórházat, színvonalasabb oktatást, ingyenes autópályát, a katalán nyelv abszolút dominanciáját stb. Mindezzel csábít a függetlenedés, és mind ez megvalósulhatna, hiszen Katalónia még mindig Spanyolország leggazdagabb régiója: a katalán GDP a spanyol bruttó hazai termék 20%-át adja, míg az export 30%-a Katalóniában származik (K. mindössze 6,3%-a Spanyolország területének). És akkor most jöjjön egy összefoglalás Bede Márton, az index.hu munkatársának összefoglalásában, akivel sok mindenben egyetértek, mellesleg igen csípős iróniával ír a spanyol-katalán kompozícióról.

"Nem vagyunk spanyolok". Sőt: "Nem adunk pénzt a spanyoloknak". Ezzel az önmeghatározással nincs is nagy baj: a spanyolok tényleg hülyék. Már nem úgy mint "őrült spanyolok", hanem mint szimpla hülyék. Minden egyes közhely, ami a spanyolokról elterjedt, tehát hogy lusta, megbízhatatlan, földhözragadt, buta népség, a legteljesebb mértékben igaz. És ezek még a szerethetőbbek. Mindig jól szórakozom, amikor ibériailag alulképzett ismerőseim Torrente nyomozó kalandjait nézve azt hiszik, hogy ez az idegengyűlölő, a végletekig nacionalista, franco-fanatikus korlátolt bunkó, aki meg van győződve arról, hogy ő a világ közepe, valamiféle elnagyolt karikatúrája lenne a spanyol nemzeti karakternek. Ó dehogy. És akkor milyen lehet az a nagyjából hétmillió katalán, aki hagyja, hogy ez a nemzet, amely Cortés és Pizarro óta csak egyre lejjebb és lejjebb csúszik uralkodjon felettük ötszáz éve?

Katalónia születése a Nagy Károly halála utáni összeurópai osztozkodás idejére saccolható, amikor a Pireneusok mindkét oldalán az összes helyi hétszilvafás nemes megpróbált a többi fölé kerekedni. A győztes végül a csodálatos nevű Szőrös Wilfred lett, aki féltucat grófi címe közé a IX. században a Barcelonai és Gironai grófságot is megszerezte. A következő néhány száz év román templomok alapításával és a parasztság állati sorban tartásával telt egészen 1137-ig, amikor a kurrens barcelonai gróf, IV. Ramon Berenguer elvette Petronilla aragóniai királylányt, ezzel megalapítva az Aragón-Katalán királyságot és egyben a katalán nemzet aranykorát. Hódítás hódítást követett, a XV. század közepére a birodalom elérte azt a méretét, amely máig is alapja a pszichopata nacionalisták Països Catalans-térképeinek. Sőt, tulajdonképpen a mai katalán nacionalisták ugyanolyan visszafogottak, mint magyar kollégáik, akik azért Szent Gallent nem csapnák hozzá Nagy-Magyarországhoz: az egykor katalán uralom alatt álló Dél-Olaszországról és Szicíliáról nagyvonalúan lemondanak, és még Szardíniáról is, pedig ott Alghero városában a lakosság egy része még mindig egy katalán nyelvjárást beszél.

Amikor 1479-ben Aragóniai Ferdinánd elvette Kasztíliai Izabellát, végre megszületett Spanyolország, Katalónia pedig egyszerűen meghalt. Néhány csúnyán megtorolt felkelést leszámítva, amikor pár órára sikerült ismét függetlennek lenni, egészen a XX. századig a katalán népnek a távolból parancsolgattak. Az 1930-as években a már évtizedek óta érlelődő modern katalán nacionalizmus, a Katalóniában elképesztően erős szélsőbaloldali mozgalmak a Marxista Egyesülés Munkáspártjától az Egyesült Katalán Szocialista Párton át egészen a klasszikus anarchistákig valamint a kedvező spanyol politikai közeg együttesen azt eredményezték, hogy felcsillanhatott a katalán önrendelkezés és függetlenség főnixmadara. 1936-ban azonban kitört a republikánus/balos/katalán nacionalista oldal számára hogy úgy fogalmazzunk nem egészen sikeres spanyol polgárháború, és a remény mehetett a levesbe.

Az utókor valamiért kedvesebben bánik Francisco Francóval, mint a keleti blokk vele nagyjából egy időben garázdálkodó diktátoraival, és egyfajta light-Mussoliniként tekint reá, az operettország operettzsarnokára. Franco azonban egy cseppet sem volt jobb, mint Kádár: betiltott, eltiport, jogot fosztott, romba döntött, és még idegen csapatokat is behívott saját népe legyilkolására (lásd Picasso, Pablo: Guernica). A katalánok az előző évszázadok sérelmein mára túltették magukat, de Francoért nem bocsájtottak meg, és nem is fognak még jó hosszú ideg. Ahogy a magyar nacionalista közbeszédben a mocskoszsidó, úgy a katalánban a francóista az ellenség állandó eposzi jelzője, legyen szó a madridi kormányról, a madridi sajtóról és elsősorban a rohadt büdös francóista Real Madridról. Ez így persze vicces paranoiának tűnik, de Spanyolországban tényleg a mai napig létezik egy retronacionál-militarista réteg (mondom, hogy Torrente), amelyik nem csak visszasírja a Franco-rendszer éveit, hanem tenni is hajlandó lenne a cél érdekében. 2006 januárjában a spanyol honvédelmi miniszter kénytelen volt házi őrizet alá helyezni José Mena Aguadót, a szárazföldi erők parancsnokát, mivel a tábornok úr a hadsereg bevetését helyezte kilátásba arra az esetre, ha Barcelonában tovább pattognának "veszélyeztetve a spanyol nép és egyben az ország területi integritását".

Franco alatt a katalán népnek nem voltak kollektív jogai, a nyelv gyakorlatilag be volt tiltva, a Real Madrid pedig hathatós központi támogatással majdnem mindig megnyerte a bajnokságot. Amikor 1975-ben végre meghalt, a spanyol demokratikus átmenet alappillére (szemben bizonyos kelet-európai országokkal, amelyek még erre sem voltak képesek) az új, három év múlva elfogadott alkotmány lett, amelybe a katalánoknak végre sikerült az önrendelkezést beletuszkolniuk. Az alkotmány kiemelten kezelte a három történelmi kisebbség (a másik kettő a robbantgatós baszk és a tengeriherkentyűs galíciai, a galego) által lakott autonóm tartományokat, és egy rakás előjogot biztosított ezeknek. Így lett Katalóniának saját kormánya a központi, spanyol mellett, így lett saját rendőrsége is a büdös francóista madridi erőszakszervezetek ellensúlyozására, és így lett hivatalos nyelv a régióban a spanyol mellett a katalán is.

Az alkotmány által kijelölt mérföldkövek a katalán autonómia útitervén nagyjából húsz évig feleltek meg a katalán politikusoknak, az ezredforduló környékén viszont már a közülük mérsékeltebben nacionalisták is erős viszketést kezdtek érezni töktájékon, amely ezek lehugyozására kezdte őket ingerelni. A balhét természetesen a pénz robbantotta ki. Spanyolország többi részén a smucig szinonimája nem a skót, hanem a katalán, és tényleg: szeretik a pénzt, és hiába van nekik bőven, utálnak belőle másnak adni. Különösen pedig a mocskos francóista madridi kormánynak, amelyik aztán az ország elmaradott, lusta cigányok által lakott régióira fordítaná a dolgos barcelonai keményen megkeresett adótallérjait. Katalán politikus gyakorlatilag képtelen anélkül közszerepelni, hogy ne hívja fel olyan igazságtalanságokra szavazói és a szélesebb pánspanyol, a velejéig francóista közvélemény figyelmét, mint például az a felháborító tény, hogy a madridi tolvajok a katalán szülők pénzéből osztogatnak ingyen számítógépeket Extremadura (az ország leglepukkantabb régiója) kölykeinek. Vagy hogy katalán autópályák helyett inkább az andalúziai úthálózatot fejlesztik, esetleg egyenesen átutalják az államilag dédelgetett Real Madridnak. Barcelona környéke sokáig Spanyolország leggazdagabb régiója volt, a madridi agglomeráció természetesen csak azért tudta mára lenyomni, mert a francóista kormány évszázadok óta kizsákmányolja a dolgos katalánokat.

Mivel már eddig is volt egy rakat focis példa, álljunk meg egy pillanatra, és tanulmányozzuk egy kicsit az FC Barcelonát. A Barça nélkül a katalánokat nem lehet megérteni, és a Barça az, amiért egyáltalán megéri katalánnak lenni. Franco alatt a Camp Nou volt az egyetlen hely, ahol viszonylag szabadon lehetett lobogtatni a senyerát, a sárga-piros sávos katalán lobogót, és a francóista bírók ténykedésén sírva gyalázni a rendszert. A klub mottója, hogy "més que un club", azaz több, mint klub össze is foglalja lényeget: aki rendes katalán, annak nemzeti kötelessége minden szezon elején megvenni a bérletet a hazai meccsekre. A Camp Nou közönsége nem a magyar stadionokba kijáró paraszt, hanem a katalán társadalom teljes keresztmetszete, talán csak a nercbundás nagymamák és az állandó hasisfüst-felhőt eresztgető fiatalok vannak kicsit túlreprezentálva. A csapat minden rezdülésével két sportlap is foglalkozik naponta több tucat oldalon, aki már járt Veszprémben kézimeccs-idején, az szorozza be az ottani hangulatot a Barcelona költségvetésével.

A 2004-es spanyol országgyűlési választásokat végül megnyerő, bár nem katalán, ám Barcelona-drukker José Luis Rodriguez Zapatero az akkori kampányban annyira szerette volna megnyerni a hagyományosan saját, jobb- és baloldali nacionalista pártjaikra szavazó katalánok kegyeit, hogy egy gyenge pillanatában megígérte, ha hatalomra jut, támogatni fogja az alaptörvény, az estatut módosítását. Mivel Zapatero a választásokat mit ad isten megnyerte, a katalánok azonnal rávetették magukat a felkínált koncra.(...)

Az új estatut körüli vita egyik eleme, hogy Katalóniát nemzetként említi, korábban pedig mint nemzetség. Szó van a barcelonai reptérről, az El Pratról, amelynek központjában az áll, hogy a madridiak nem hajlandóak elismerni: minden nemzetnek joga van kezelni a saját repteréből befolyó anyagiakat.

Az estatut legesleglényege persze az a passzus, hogy a jövőben a katalánok által fizetett adóknak a francóisták legfeljebb az 50 százalékát lophassák el, a többivel a katalán politikusok gazdálkodhassanak. Az új estatut ellen végig tiltakozó Néppárt, a korábbi francóista miniszterelnök, Aznar Partido Popularja (PP) szerint ez nem más, mint az alapvető emberi és nemzeti szolidaritás teljes hiánya, amelyet ha a katalánok logikusan továbbvisznek, akkor a végén a gazdagabb barcelonai kerületek sem lesznek hajlandóak a Rambla-környéki lepukkantság felszámolására áldozni. A PP másik tényleg bombabiztos érve az estatut ellen, hogy az utca katalánja nagy ívben szarja le, hogy kinek fizeti be az adóját, és az egész csak a hatáskörüket szélesíteni vágyó, hatalommániás katalán politikusok vesszőparipája. Szerencsére a demagógia a PP-től sem áll távol, így azt is komolyan merik állítani, hogy a nemrég feltétel nélküli fegyverszünetet hirdető ETA csak azért tette le ideiglenesen a fegyvert, hogy a velük egy húron pendülő katalánok estatutja kisebb ellenállásba ütközzön Madridban.

A Magyarországon Katalóniáról és a katalánokról - elsősorban zászlóshajójuknak, Barcelonának köszönhetően - élő kép a szimpatikus, liberális, barátságos népé, amelyik aztán igazán tud élni, hatalmasakat eszik és hajnalig mulat. Az utóbbi speciel igaz, de aki ebből valamiféle szabadelvűségre és lazaságra következtet, az biztos azt is gondolja, hogy a droglegalizáló hollandoknál nincs jobb arc a világon. A helyzet azonban az, hogy akárcsak a coffeeshopokat megtűrő hollandok, a hajnali hatig a város közepén nyitva tartó szórakozóhelyeket és Európa messze legmagasabb zajszennyezési értékeit elviselő barcelonaiakat sem valamiféle magasztos eszme vezérli, hanem másodsorban a racionalitás, elsősorban a pénztárcájuk. Ha a fél világ ide jár enni és bulizni, hadd tegye, és inkább mi húzzunk belőle pénzt, mint a büdös francóisták."

Vall de Núria



Valahol a francia határ előtt, a Pirineusok szívében, Girona tartomány egyik legészakibb részén létezik egy mesebeli hely, melyre az év 365 napjából mindössze 60 napot süt a nap, de akinek sikerül kifogni egy ilyen napot, azt a természet minden létező színe és illata fogadja. Nuria völgyébe látogatásunkkor az ég teljesen tiszta volt, egy felhő sem ült rajta, a 18-20 fok körüli hőmérséklet igazi megkönnyebbülés és felfrissülés volt a júliusi hőségben, a völgyet körülölelő több, mint 2000 m magas hegycsúcsok, a helyenként füves, hófoltos vagy éppen fenyves hegyoldalak nyugalmat és a természet iránti tisztelet ébresztve néztek le ránk. A völgyben jelenleg egy templom áll, amit a 20.század elején adtak át jelenlegi állapotában, majd röviddel ezután kibővítették egy szállodával. Korábban pásztorok menedékhelyeként szolgált (12.sz) és külön kápolnával rendelkezett, de egy 1428-as földrengés mindezt teljesen megsemmisítette. A felújítás több évszázadon át zajlott, végül a 18. században fejeződött be.

A szállodával kibővített épület 202-es szobája Katalónia történelmének útköve, ugyanis 1931-ben itt született meg a Katalán Autonómia Alapszabálya, melyet a Spanyol Köztársaság parlamentje egy évre rá elfogadott, széleskörű autonómiát biztosítva ezzel Katalónia számára. Ezután azonban minden újra elveszett, amikor Franco tábornok megnyerte az 1936-39-es polgárháborút, majd 1939 és 1975 között – a Franco rezsim idején – Katalónia politikai és kulturális elnyomás alatt állt. A templom szentjét, Núria szobját (aki a montserrati szűzhöz hasonlóan fekete bőrű) rögtön a háború kezdetekor kimenekítették az országból, először Franciaországba vitték, majd Svájcban kötött ki, megmentve ezzel a polgárháború rablóitól, pusztítóitól. Végül az 1970-es években került vissza újra eredeti helyére.



A templom-és szállodaegyüttes előtt egy türkizkék tó terül el, melyen csónakázni lehet, bár a tó terjedelme azért nem akkora, hogy ne lehetne azt gyalog körbejárni és megcsodálni. A völgy télen egy síparadicsom lehet, annak teljes infrastruktúrájával, nyáron inkább a kirándulás, a lovaglás és a fűben terülés vonzza a turistákat. A levegő tisztasága a tüdő legmélyéig hatol, a hegyről leérkező, a tóban megpihenő, majd útját tovább folytató zuborgó víztömeg hangja nyugtató zene a füleknek. Szerencsés vagyok, mert ismét megismerhettem egy katalán kincset! És még mennyi minden hátra van!